November 13. - A magyar nyelv napja

Először is válasszuk ketté a nyelvet és a beszédet. A nyelv az, ami az agyunkban/idegrendszerünkben van. A beszéd, az írás és az olvasás pedig az, ami ebből (a fejünkben lévő rendszerből) lesz, amikor elkezdjük használni. A beszéd fejlődése a logopédusok dolga. Az enyém (többek között) az írás/olvasás - ami persze egyáltalán nem független a beszédtől.

Mínusz akárhány évesen:
Ekkor még csak a felmenőink élnek. Nem tehetünk róla, hogy hogyan. Vannak családok, ahol érték a könyv, az olvasásnak kultúrája van. Más családokban a könyv csak papír, amit maximum a tűzre vetnek. Vannak gazdag családok, akik a pénzüket nem könyvekre költik. És vannak szegény családok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy könyvet vegyenek, de könyvtárba járnak. Vannak családok, akik szegények/gazdagok, okosak, műveltek, és mindent megtesznek azért, hogy ez generációkon át így is maradjon. S vannak családok, akik szegények, és nincs lehetőségük továbbtanulni, keserves fizikai munkával keresik a kenyerüket, és már akkor elhatározzák, amikor a szenet lapátolják a bányában, hogy ha lesz gyerekük, mindent megtesznek azért, hogy nekik jobb életük legyen...

Amikor az anyukánk hasában vagyunk, a 6. hónaptól már kifejlett belső füllel rendelkezünk - hallunk. Halljuk, amit körülöttünk beszélnek. Még nem értjük, de a hangszínből, a tónusokból érezzük, hogy jól van-e az úgy, vagy Isten őrizz... Ultrahangképek mutatják, ahogy a pocaklakók grimaszolnak és összerezzennek az erős zajokra. Nyelvészeti kutatások tanúsítják, hogy akinek a terhesség utolsó heteiben egy bizonyos mesét olvasnak rendszeresen, azt csecsemőkorában ezzel a mesével könnyebben meg lehet nyugtatni, el lehet altatni...

Miután megszületünk, először (még mindig) kihallgatói vagyunk a beszédnek. A beszéd megértése megelőzi a produkciót. A nyelv még nem szabadult ki a fejünkből, illetve odabent is aktív fejlődésben van.

Érteni és produkálni (beszélni) azonban csak akkor van lehetőségünk, ha megfelelő élőnyelvi környezet, társas interakciók segítik ezt a folyamatot. Amikor az anyukánk a pelenkázóasztalon mindenfélét mondogat nekünk, megkérdezi, hogy ugye, milyen büdi a kakánk, majd helyettünk válaszol is saját magának, hogy bizony, tényleg az, akkor épp társalgási mintát tanít nekünk/tanulunk tőle. Hogy a világ már csak ilyen: kérdeznek, a kérdésekre meg válaszolnak. Innen indul az egész...
Ha eleget beszélgetnek velünk otthon, mindenféle közös tevékenység során, akkor elkezdjük megtanulni a személyek és egyes használati dolgok, meg cselekvések neveit. És már mi is kimondjuk azokat, egy-egy szóval. Végre nem kell odamenni, megráncigálni..., elég egy kurjantás, és még a másik szobából is tudják, hogy "Anyaaaa!!!" kell.

A szókincsünk úgy bővül, a nyelvtani tudásunk úgy izmosodik, hogy továbbra is együtt cselekszünk másokkal, és azt beszéddel kísérjük le. Építőkockázunk: "Előbb a kéket, aztán a pirosat! Melyik a kék? Melyik van előbb?" Alakul a nyelvtan... Ha valami fáj, annak van neve, megtanuljuk hozzá a szót, utána nem is felejtjük el. Azért tanuljuk meg, mert valaki, egy felnőtt megmondja nekünk, azonosítja: hogy az-az. Ha legközelebb valami fáj, már mi is meg tudjuk mondani, hogy hol és mi - nem kell barkochbázni.Még nem olvasunk és nem írunk. Az idegrendszerünk egy meghatározott sorrendben fejlődik. Előbb beszélnünk kell megtanulni, meg a nagymozgásainkat kell összerendezni, hogy utána majd a betűvetéshez szükséges apró kis finommozgásokat is el tudjuk sajátítani. Nem tudjuk fordítva csinálni. A vizet sem tudjuk előbb meginni és utána kiönteni a pohárba.

Még nem olvasunk, de nekünk olvasnak. Jó esetben. Amikor meséket olvasnak nekünk, együtt kucorgunk anyával/apával/nagyszülővel egy meleg takaró alatt (télen, nyáron meg a kerti fa hűvösében), elkezd dolgozni a képzeletünk. Sárkányokkal meg tündérekkel népesül be a kis mikrovilágunk. A képzelet tréningje előrevetíti, mennyire ügyesen tudjuk majd elképzelni az iskolában az elvont dolgokat, úgy, mint pl. az egyes betűk alakját/formáját!

 
Új szavakat tanulunk, mert amikor egyet meghallunk, rögtön megkérdezzük, hogy az micsoda, és anya/apa/nagymama/nagypapa addig magyarázza nekünk, ha kell, meg is mutatja a kamrában/hogyan működik..., amíg meg nem értjük. Annyi szófordulatot hallunk, hogy mi is elkezdjük azokat használni a különböző élethelyzetekben.Az óvodában még nem kell megtanulni olvasni. Főleg nem kell mesterségesen idegen nyelvet tanítani (a természetes két- vagy többnyelvű fejlődés teljesen más!). Én kifejezetten tiltanám is óvodás korban a konkrét olvasás- vagy idegennyelv-tanítást - de ez csak a személyes véleményem. Ezek helyett meg kell tanulni minden hangot tisztán ejteni az anyanyelvünkön (ha kell, logopédus segítségével), és összefüggő mondatokkal elmesélni rövid történetet, ami pl. megesett velünk. Ugyanis, ha a gyermek nagyon pösze, amikor majd az iskolában elkezdi tanulni a betűket, nem fog neki összeállni, hogy ami nála "jóka", az valójában "róka", és a j meg az r két különböző betű. Meg melyik melyik... Ha nem tudja néhány összefüggő mondattal elmesélni, hogy mit játszott délután, vagy hogyan ünnepelték a szülinapját, akkor semmi csoda nem lesz benne, ha a szövegértéssel az iskolában (is) gondjai akadnak. Az olvasott szövegek értése ugyanis a beszélgetések relációjában kezdődik. Évekkel az írott nyelvvel való találkozás előtt.

Az óvodában még nem kell versenysportolni. Ugyanakkor sokat kell mozogni, szabadon. A gyermek a térben, a nagymozgásokon keresztül tanul meg a jobb-bal irányokban tájékozódni. A szabad játék közben ismeri meg a testét, tanul meg az egyes testrészeivel bánni. Így iskolába kerülve nem lesz gond, hogy balról jobbra olvasunk, vagy melyik betűnek merre áll a pocakja. (Ez az egész ennél persze bonyolultabb, de ez is a lényege.) Fel a kezekkel, aki úgy tanulta meg a jobb és bal irányokat, hogy mindig visszaképzelte magát fejben egy adott szituációba! Én.

Azt, hogy az emberi nyelv (majdani) használatára (beszédre/írásra/olvasásra) képesek leszünk, egy velünk született "biológiai képletnek" köszönhetjük. Ez az, ami megkülönböztet bennünket az állatvilágtól, az utánozó majmoktól és papagájkodó papagájoktól. De ez a "képlet" nem bomlik ki magától, egy gombnyomásra! Ahhoz, hogy tényleg működjön, nyelvi környezetre is szükségünk van. Az olvasás és írás elsajátítása pedig majd a beszélt nyelvi készségeinkre épül.A környezetnek tehát irtó nagy felelőssége van ebben az egész folyamatban. Erre akartam kilyukadni.

Arról is vannak nyelvészeti (szociolingvisztikai) kutatások, hogy a könyveknek már csak a jelenléte is (a lakásban) jó hatással van az olvasástanulás sikerességére. Még csak bele se kell lapozni. Elég, ha csak nézegetjük őket. Néhányszor elmegyünk mellettük, mindig megakad a szemünk valamelyiknek a címén... És persze ehhez jön a mintaadás (a szülők is olvasnak, a nagyszülők is...) - ez meg már motiváció. Ezzel a témával kezdődött ez a bejegyzésem.

A fentiekben nem volt szó az idegrendszeri sérülésről, vagy egy hozott kedvezőtlen genetikai háttérről. Azonban azt is fontos megjegyezni, hogy ezekben az esetekben sem kevesebb, sőt, inkább még nagyobb felelősség van a felnőtt nyelvi környezeten! Ugyanis egy adott állapoton irtó sokat lehet rontani is, meg javítani is. És néha azzal is igen sokat tehetünk, hogy mit adunk a gyerekek kezébe. Mi vagyunk a felnőttek. Mi vesszük meg a tárgyakat/vagy mi nem vesszük meg, és mi adjuk/nem adjuk oda nekik. Könyvet adunk oda lapozgatni az 1-2-3 (+) évesnek? Vagy kütyüs játékot? A mi pénztárcánk, a mi cselekedetünk.

 
A szívem sajdul azokért a gyerekekért, akiknek nem jut mesekönyv, élőszavas mesélés. Csak valamilyen tárgy. Valamilyen gép. :( Ne hagyjátok magatokat megvezetni: a kütyüs bármik NEM fejlesztenek semmit! Ez egy iparág, aminek jó a marketingje. Ennyi. Hülyét csinálnak belőlünk. De csak akkor, ha hagyjuk!

Mi vagyunk a felnőttek. A dolgokat mi vesszük, és mi adjuk a gyerekek kezébe. Ne adjunk a gyerek kezébe olyasmit, ami nem gyerek kezébe való... Helyette azonban adjunk mindent, ami szükséges, ráadásul ingyen van: beszélgetést, együtt töltött időt, szabad mozgáslehetőséget - és: az unatkozás lehetőségét is, hogy szárnyalhasson a gyermek képzelete. Így válik olvasó, okos felnőtté mínusz akárhány/nulla éves kortól a kis csemetétek. És higgyétek el: így lesz a legkevesebb problémája az olvasás és írás tanulásával, még akkor is, ha van egy hozott előnytelen genetikája.

A magyar nyelv napja alkalmából tehát azon gondolkodtam el, hogy az olvasástanuláshoz mindenképp élőnyelvi emberi környezet kell, a társas interakciók gazdagsága - lehetőleg nulla éves kortól. Amit egyetlen kütyü sem tud helyettesítei. Sosem. A mi magyar nyelvünk pedig különös gazdagságot tartogat számunkra, hatalmas mélységeket és magasságokat rejt - vétek nem használni. Éljünk vele! 📖💜