A nagymozgások fejlesztésének kapcsolata az olvasással/írással

Mire jó a betűk leképezése a saját testünkkel (diszlexia, diszgráfia esetén)? Úgy is mondhatnám: mit bolondítom itt a gyerekeket ezzel a balettozással, amikor írni meg olvasni kellene megtanulniuk? A következő pár sorban röviden azt szeretném elmagyarázni, mekkora fontossága van annak, hogy a kisebb gyerekeknek először nagymozgásokon keresztül segítek: igen, a saját testükkel képezik le a betűk formáját, majd ezeket egymás mellé "táncolva" összeolvassák. És hát ehhez éppen a klasszikus balett mozgáskultúrájából kölcsönzök egyszerű (egyébként statikus) elemeket, mert képzettségemnél fogva ehhez értek, másrészt meg ez az a mozdulatnyelv, amivel a betűket könnyen, szemléletesen és érthetően magunkra lehet ölteni. De nézzük akkor, hogy miért:

A diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia olyan specifikus tanulási zavar, melynek hátterében mindig az idegrendszer eltérő fejlődése áll - annak ellenére, hogy a "diszes" gyerekek értelmi képességei átlagosak, illetve elég gyakran átlagon felüliek. A Köznevelési Törvény szerint ezeket a gyerekeket megilleti a fokozott pedagógiai, pszichológiai, gyógypedagógiai megsegítés. Na jó, de mifélék ezek a "fokozott" megsegítések? Erre azt hiszem, minden érintett ismeri a választ. Ezeknek a válaszoknak tapasztalataim szerint van egy olyan közös vonásuk, miszerint a különféle megsegítések vagy elérhetők (az intézményben), vagy nem, vagy megkapják az érintett gyermekek a számonkérési könnyítéseket, esetleg a speciális eszközök használatának lehetőségét, vagy nem... Ennyit a "fokozott" jelzőről. A válaszok másik közös vonása pedig valószínűleg az lenne (ahogy sok szülőtől és gyermektől hallom): az iskolán kívüli fejlesztő foglalkozásokra nem szívesen járnak, hárítják, unják őket a gyerekek. De vajon miért? Véleményem szerint azért, mert miután 8 órát leültek az iskolában, nagyon is érthető módon nem bírnak már további még egy(-két) órát ücsörögni a bármilyen cuki, aranyos, ötletes..., szakmailag pedig természetesen teljesen helyénvaló és akár lelkesítőnek is mondható foglalkoztató füzetek meg képecskék fölött. Hogy azokkal kb. ugyanazt csinálják, mint az iskolában - csak pepitában. Sokan panaszkodnak: mókuskerékben érzik magukat, és nem tapasztalnak fejlődést. Ilyen esetben érdemes elgondolkodni a következőkön:

A diszlexiás, diszgráfiás gyerekek problémájának hátterében a nyelvi rendszer eltérő fejlődése áll (az agyuk másképp dolgozza fel az információkat). Emögött pedig - bármilyen távolinak is tűnik egymástól a kettő - egy másik, még a nyelvi fejlődést megelőző terület gyengesége érhető tetten: az érintett gyerekeknél nagyon gyakoriak a mozgásszervezés és a téri tájékozódás nehézségei. Nem tudnak a saját testükön sem eligazodni... Nem tudják a saját testüket a térben más tárgyakhoz (vagy személyekhez) viszonyítani... Egyáltalán nehézségük van az irányok megnevezésével...

Nem véletlen, hogy a Köznevelési törvény olyan irányelveket fogalmaz meg a pedagógusok számára az SNI-s tanulókkal való bánásmóddal kapcsolatban, amelyekben többek között az áll, hogy (l. www.oktatas.hu/kozoktatas): a diszlexiás és diszgráfiás tanulók esetében az olvasás és írás újratanítása szükséges (ezt hívják gyakran idegen szóval reedukációnak), melynél nagyon fontos a hangoztató-elemző módszer, a lassabb haladási tempó, a tanulási folyamat megtámogatása egyéb eszközökkel (itt szerepel a gépírás is!). Továbbá a képességfejlesztés kiemelt területeként nevezik meg a mozgáskoordináció fejlesztését, a testséma biztonságának kialakítását, a szenzoros integráció fejlesztését, a célirányos mozgások, a szem és a kézmozgások összerendezésének fejlesztését stb.

Összegezve tehát: Amikor diszlexiás, diszgráfiás gyermeked keveri az alaktanilag hasonló betűket (pl. merre áll a d vagy a b pocakja), annak hátterében nézzétek meg, tudja-e, melyik a jobb meg a bal keze, lába... Vagy állj elé, és mutass neki különböző statikus mozdulatokat (pl. bal karod magastartásban, jobb karod oldalsó középtartásban), s ő tükrözzön le Téged - sikerül-e neki? Amikor a betűk sorrendjét téveszti a szavakon belül, pl. az egymás mellett állókat (vagy egy szótagon belülieket) felcseréli, akkor érdemes ellenőrizni, hogy egyszerű nagymozgások sorrendjét tudja-e utánozni (pl. melyik lábbal hányat lépünk melyik irányba...). Mert ha nem, akkor elsőként mindig ezeket a nagymotorikus tevékenységeket kell tréningelni, és csak azután fordulni az olyan finommotorikus elvárások felé, mint amilyen az írásbeli nyelvhasználat is - hiszen utóbbi az előbbire épül. Írásom elején abból indultam ki, hogy a specifikus tanulási nehézségek hátterében az idegrendszer fejlődési zavara áll. Az idegrendszer működésébe pedig (és ebben minden szaktekintély, orvos/neurológus, gyógypedagógus stb. egyetért) legjobban a mozgáson keresztül lehet utólag "beleszólni". Hát ezért tartom én igen fontosnak először "elbalettozni", a saját testünkbe beépíteni azokat a betűket, és csak azután leírni (vagy legépelni) őket. A testtudatosság segíti az idegrendszer és a mozgatóizmok közötti együttműködést, az írás/olvasás "motorját". További nem elhanyagolható haszna ezeknek az integratív diszlexia-terápiás fejlesztéseknek pedig az, hogy a gyerekeknek nem kell további órákat egy helyben üldögélniük iskola után, hanem mozoghatnak (sőt!), ettől lelkileg is sokkal felszabadultabban kapcsolódnak be a foglalkozásokba, amelyeknek így már nem lesz annyira "kórház-szaguk", inkább egy érdekes-mozgalmas-izgalmas különórán érezhetik magukat, ahová akár még szívesen is járnak.