A környezet hatása a nyelvi készségek fejlődésére, avagy: hogyan segíthetsz gyermekednek Te magad ? 

2023.05.12

1. rész

Ezzel a címmel egy több részből álló cikksorozatot szeretnék indítani, amelynek közös témája az lesz, hogy hogyan tudják a környezeti tényezők (beleértve a gyermeket körülvevő embereket, helyeket, tárgyakat stb.) befolyásolni a nyelvi készségek (beszéd, olvasás, írás) fejlődését. Azaz: mi az, amit már jó korán vagy akár a későbbiekben mi magunk is megtehetünk azért, hogy az általunk nevelt, vagy a környezetünkben nevelkedő gyermek nyelvi fejlődése egészséges ütemben és mederben menjen végbe, s a sikeres beszédtanulás után ne legyenek gondjai az írott nyelvi készségek elsajátításával sem. De azok is sokat meríthetnek az itt leírt gondolatokból, akiknek már valamilyen nyelvi korláttal küzd a gyermekük, hisz változtatni mindig lehet, sőt, bizonyos tekintetben szerencsére sohasem késő.

Forrás: Art Of Living Co (Pinterest)
Forrás: Art Of Living Co (Pinterest)

Egy tanulságos történettel szeretném kezdeni, ami bár nagyon szélsőséges (és kérem is, hogy ez senkit ne rettentsen el most hirtelen, mondván, hogy na, az ilyesmihez aztán nekünk semmi közünk…), viszont egy olyan kiindulópont, amelyből rengeteg hasznos kérdést végig lehet majd vizsgálnunk. A történet Bruce D. Perry, amerikai gyermekpszichiátertől származik, az 1990-es évek közepéről (tehát megtörtént eset).

Adott egy 6 éves kisfiú egy kórház intenzív osztályán. Az intenzívre vitték, mert nincs más alkalmas részleg az intézményben, ahol elhelyezhetnék. Egy ketrecet tákoltak számára a rácsos kiságyból úgy, hogy a tetejét ledeszkázták – még véletlenül se tudjon kijönni onnan. A gyermek ugyanis nem beszél, nem érti a hozzá intézett emberi közléseket, csak artikulátlan kiáltásai, nyöszörgései vannak, illetve vicsorog és támad, mint a kutya. Az ételt eldobálja, a székletét szétkeni. Nem engedi, hogy hozzáérjenek. Hogyan került hát ide? A kisfiú egy 15 éves leányanya gyermekeként született. Az édesanyja hamar lemondott róla, így a nagymamája vette pártfogása alá. Ám a nagymama nagyon beteg volt, és néhány hónap múlva meghalt. Ennek a nagymamának volt egy élettársa, aki kutyatenyésztőként dolgozott. Rendes, jóravaló ember, csakhogy értelmileg enyhén retardált. Sohasem volt saját gyermeke, s most nyakába szakadt egy 11 hónapos kisfiú, akivel fogalma sem volt, mit kezdjen. Értesítette ugyan a gyermekvédelmi hivatalt, hogy nevelőszülőket keressenek számára, ám a hivatal úgy találta, a kisfiú körülményei így is rendezettek, nem sietett hát a megoldással (mondhatni, az ügyet félretolták). A kutyatenyésztő férfi jobb híján a nap legnagyobb részében a kisfiút is egy kutyaketrecbe zárta, kapott enni, inni, de más gondoskodást alig. Nem beszéltek hozzá, nem mondókáztak vele, nem hívogatta senki, hogy szaladjon oda… Sem a mozgása, sem a beszéde nem fejlődött. Az idő legnagyobb részét a gyermek kutyák társaságában töltötte, ők voltak mindenféle szocializációs mintái. Ezek után teljesen érthető, hogy nagyjából úgy tudott csak viselkedni, mint a kutyák. Időnként el-elvitte ugyan nevelőapja egy-egy orvosi vizsgálatra, ahol már 2 évesen megállapították ismeretlen eredetű agykárosodását: az agya zsugorodott ahelyett, hogy fejlődött volna. Az egészben az a legtragikusabb, hogy a vizsgálatok során senki sem érdeklődött a kisfiú szociális körülményeiről. Elkönyvelték az agykérgi sorvadást, ill. az agykamrák tágulatát, s úgy vélték, fogyatékossága valamilyen genetikai oknak, vagy a születés környéki sérülésnek tudható be. Senki sem foglalkozott azzal, hogy a kisgyermekkori környezet önmagában is képes ilyen óriási szervi elváltozásokat okozni! A gyermekpszichiáternek hála ez a kisfiú végül megkapta a számára szükséges fejlesztéseket, megtanult járni és beszélni is, 8 évesen iskolába ment, és egy saját kézzel írt levelet küldött valamikori doktorának, ezzel az üzenettel: "Köszönöm, Perry doktor." (Bruce D. Perry – Maya Szalavitz 2015. A ketrecbe zárt fiú. Budapest: Park Könyvkiadó.)

Akik hozzám hasonlóan tanultak pedagógiát vagy fejlődéspszichológiát, bizonyára ismerős számukra a hospitalizmus fogalma, ill. jelensége. Spitz vizsgálatainak és a fogalom kialakulásának lényegét most – a bizonyára szintén többünknek ismerős – Mérei–Binét-féle Gyermeklélektan c. tankönyv alapján magyarázom el. Nos, a II. világháború után sok gyermek maradt árván, és számukra világszerte nevelőotthonokat létesítettek. Sok csecsemőkorú gyermek is akadt közöttük. A szakképzett gondozói gárda ellenére ezek a gyerekek nem fejlődtek kielégítően. A saját családjukban nevelkedő gyermekek, még ha rosszabb körülmények között is, de jobban fejlődtek, főként beszédkészségükben és értelmi teljesítményükben. Később R. Spitz végezte el azokat a híres vizsgálatokat, amelyek alapján megállapítást nyert, hogy az anya nélkül felnövő gyerekek fejlődésükben elakadnak, súlyosan visszaesnek – ezt a jelenséget nevezte el hospitalizmusnak. Újabban azt is megfigyelték, hogy az anyától történő hosszabb kórházi tartózkodás miatti elszakadás is eredményezhet hasonló tüneteket: a gyerekek érdeklődése beszűkül, kapcsolataik elsivárosodnak (pl. elutasítják a kapcsolatot), arcuk kifejezéstelenné válik, már nem is sírnak, közönyösek, letargikusak lesznek, beszédfejlődésük elakad. Ha az elválást követően kb. 3-5 hónapon belül visszakerülhetnek az édesanyjukhoz (vagy legalább – és ez is nagyon fontos! – egy olyan személyhez, akihez tudnak kötődni, ragaszkodni), ezek a tünetek elmúlhatnak, ám ha ez az "anyátlanság" fél évig is eltart, már maradandó nyomot hagy a gyerekeken. 21 menhelyi bölcsődében hagyott csecsemőből, akiket 3 hónap után hagyott el az édesanyjuk, 4 éves korára egyetlenegy beszélt életkorának megfelelően, 6 gyerek egyáltalán nem beszélt, 13 pedig 2-5 szót használt – pedig: fizikai gondozási körülményeik megfelelő személyzettel biztosítva kifogástalanok voltak! Az utánkövetéses vizsgálatok azt mutatták, hogy ha egy gyermekkel élete első időszakában keveset foglalkoznak, nincs állandó személyes kapcsolata egy felnőttel, akinek megkaphatja bátorító mosolyát, biztató visszajelzéseit, lényegében támogatását arra, hogy megszólaljon, akkor fejlődésének nem lesz meg az érzelmi mozgatórugója. Az első életévben elszenvedett hospitalizmus tünetei még 10-14 éves életkorban is megmutatkoznak, és az elmaradás leginkább a nyelvi készségekben érhető tetten.

A későbbiekben majd életkori bontásban fogok írni a gyermekek nyelvi fejlődésére gyakorolt környezeti tényezők szerepéről (pro és kontra), így vissza fogunk még kanyarodni az újszülött és csecsemőkorhoz is. A mostani bevezető, gondolatébresztő írásomat viszont a következőkkel zárom:

Mindannyiunknak vannak ún. tüköridegsejtjei (más néven ezek a tükörneuronok). Ezek úgy működnek, hogy gyakorlatilag lemásolják annak az embernek az idegsejti működését, akivel éppen interakciót folytatunk. Amikor valaki rámosolyog egy babára, gügyög neki, ölbe veszi, megsimogatja, akkor a baba agyában pontosan azok az idegsejtek lesznek aktívak, amelyeket a vele kapcsolatba kerülő személy is használ (hogy mosolyogjon, gügyögjön stb.). A kicsi agyát ezek a másik ember felől érkező ingerek fogják alakítani! Az agy hallási áramköreinek hallási élményre van szükségük ahhoz, hogy felépítsék magukat. Hallási ingerek nélkül az idegsejtek nem hozzák létre a kulcsfontosságú kapcsolatokat. Ha a gyermek élete első néhány évében nem hall emberi beszédet, lehet, hogy soha nem lesz normális a beszéde és a beszédértése. Mindezek kizárólag csak az élő, eleven, személyes emberi kapcsolatokon keresztül megvalósuló interakciókra érvényesek, amelyeket gépek (úgy, mint televízió, rádió, számítógép, okoseszközök) nem tudnak helyettesíteni, csak egy torz pótlékot kínálnak, amelyek hatása sajnos igen félrevezető – de erről majd később… Tartsatok velem, ha szeretnétek tudni, hogyan segíthetünk, vagy esetleg mivel árthatunk egymásnak – annak érdekében, hogy segítsünk, és lehetőleg ne ártsunk 😉.


A cikksorozat további részei itt érhetők el:

https://nyelvfejlodes.blog.hu/2023/05/16/a_kornyezet_hatasa_a_nyelvi_keszsegek_fejlodesere