Oktató hatásúak-e a képernyős eszközök?

(Ezt a bejegyzést két másik előzi meg a Blog-rovatban. Nicholas Kardaras: A képernyő rabjai című könyvét szerettem volna Nektek ily' módon bemutatni.)

Nicholas Kardaras állítása szerint az oktató hatású kifejezés az "okos" eszközökre valójában a fejlődési rendellenességek trójai lova. A képernyőkről áradó temérdek inger ugyanis nem élesíti, hanem épp ellenkezőleg: tompítja az érzékeket. Nézzük először a hallási bemenet oldalát, a hallási érzékelést, észlelést.

A kutatások alátámasztják: az 1980-as/'90-es években a gyerekek kb. háromszor annyi hangot tudtak megkülönböztetni, mint amit a 2002-es felmérések mutattak (vö. 51. oldal). Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon ma, 2024-ben hol tartunk ezen a téren? Ez az egész úgy kapcsolódik a diszlexiához, hogy köztudott: a diszlexia hátterében egyértelműen kimutatott oki tényező a beszédészlelési részfolyamatok zavara! Tehát a hallási észlelésük működik gyengébben vagy rosszul az érintett gyerekeknek. Ide tartozik többek között a beszédhang-differenciálás képessége is, pl. hogy b vagy p, t vagy d hangzott-e el, stb.-stb. Nyilván egyáltalán nem szerencsés, ha olyan behatások érik őket, amelyek tovább rombolják ezt a képességüket, ahelyett, hogy segítenék.

Egy kis kitérő/kitekintő a könyvből: azt már doktorandusz koromban is tanultam pszicholingvisztikából, hogy óvodásokkal végeztek olyan felméréseket, amelyek rámutattak arra, hogy a zajos környezetben lévő óvodákban sokkal több a beszédhibás és a beszédészlelési zavart mutató gyermek. (Megjegyzem: a beszédhiba is rizikófaktora az olvasási nehézségeknek.) Tehát a környezeti zajártalom még ilyen "távolról" sem mindegy. Így talán még jobban érthető, hogy ha testközelből érkezik az intenzív hanginger, ami ráadásul általában igen gyors beszéd (súrolva a hadarás határát), zajos háttérrel (azaz, pl. zenével, vagy más háttérzajjal, gyakran sztereóban több beszélőtől…), az mindenképp káros behatás.

A hallási észlelésről most térjünk át a vizuális, azaz látási észlelés területére. Ugyanis a képernyők a szemünkön keresztül is borzasztó sok ingerrel árasztanak el bennünket egyszerre. Szintén doktoranduszként tanultam róla, hogy ezek a kimondottan babáknak kitalált, egyszerűnek tűnő tévémesék is mennyire károsak. (Akkor nekem azt tanították, hogy még annál is károsabbak…) Felmerül bennem, hogy hogyan engedhetjük meg ezt a mai világban, hogy válogatás nélkül (sőt: ajánlottan, baba-preferáltnak feltüntetve vagy kifejezetten oktató céllal…) gyakorlatilag nyíltan károsítjuk a felnövekvő nemzedéket, még idejekorán… Ha egy szemorvost megkérdeznénk, elmondaná, hogy a csecsemő kb. 1 éves korára lát már elég tisztán, de a látásunk kb. csak 3-5 éves korunkra tökéletesedik. Tehát a "baba tévé" amúgy is nonszensz, a pici nem is látja, azonban a villódzó fények sem a látásfejlődésének, sem az idegrendszeri fejlődésének nem tesznek jót.

De ugorjunk most az időben, iskolás korra. Az iPad, amit oktatási szempontból is annyira hasznosnak tartanak, Kardaras véleménye szerint valójában káros. 2012-ben egy kutatócsoport képalkotó eljárásokkal internetfüggő betegeken azonosította, hogy az agy figyelemért, döntéshozatalért és érzelmekért (pl. az impulzusok kontrolljáért!) felelős területén: a homloklebenyben sérül a mielin (ez az idegrostokat bevonó védőréteg, ami az ingerületvezetést segíti). Egyértelművé vált, hogy mindössze egyhétnyi játék elég hozzá, hogy az agyban számottevő változások jöjjenek létre (vö. 103. old.). A homloklebenykéreg pedig sokáig érik, az ember 20. életéve körül fejlődik ki teljesen… Azaz, gyakorlatilag azt is mondhatnánk, hogy 20 éves korunkig nem igazán lenne célszerű káros "bombázásoknak" kitenni.

Nézzük akkor meg, hogy egészséges esetben hogyan fejlődik az agy.

Egy nagyon fiatal, mondjuk 3-4 éves agy a tapasztalatai segítségével rendezi magát. A képalkotó eljárások azt támasztják alá, hogy annak a gyereknek az agya, aki megfelelő ingereket kap, különbözik azoknak a kortársaknak az agyától, aki nem. A megfelelő ingerek alatt kétféle dolgot érthetünk: részben azt, hogy azok az idegsejtkapcsolatok, amelyeket nem ér elegendő valódi tapasztalatból származó hatás, elsorvadnak. A nyelv is így működik. Ha a legfontosabb első életévekben megfelelő mennyiségű közvetlen, élő nyelvi inger éri a gyermeket, akkor a nyelv bonyolult rendszeréért és a beszédért felelős idegi kapcsolatok mielinizálódnak és állandósulnak. De ha a nyelvi fejlődés időszaka lezárul, és a kisgyermeket nem éri megfelelő nyelvi inger, az agy elveszíti azt a képességét, hogy a nyelvelsajátításhoz stabil idegi kapcsolatokat tudjon létrehozni. Ma már azonban a képalkotó eljárásoknak köszönhetően azt is tudjuk, hogy nemcsak a túl kevés ingerrel találkozó idegi kapcsolatok vezethetnek speciális neurológiai állapotokhoz és fejlődési rendellenességekhez, hanem az iPadekből és videójátékokból származó túl sok vibráló inger is károsítja az idegsejtek közötti nyúlványt borító mielint (vö. 100. old.). Összegezve: egy egészséges fejlődéshez valódi tapasztalatból nincs olyan, hogy túl sok, csak túl kevés; képernyős tapasztalatból pedig kizárólag túl sok van.

Ahogy már annakidején Piaget is kimutatta (nincs új a Nap alatt…), az első 12 év a tudás szerkezetének kialakításával kell, hogy teljen. Ez az alapja annak, hogy fel tudjuk dolgozni az absztrakt (elvont), metaforikus, szimbolikus információkat is. A számítógép viszont – érthetően – megzavarja ezt a folyamatot. Az agy a sugárzó fény hatására lezárul. (Mindannyian láttunk már szinte kataton, bambuló gyerekeket, akik hosszan ülnek valamilyen képernyő előtt…) Fejlődéslélektani szempontból a tanuló számára a közvetlen környezetével kapcsolatos konkrét tapasztalat és a saját kezű tevékenység a leghasznosabb, mert ezek alkalmazása közben jön létre a tudás. "Fordítsuk le: inkább Lego, mint Minecraft!" (306. old.)

2011-ben a hadsereg elvégzett egy rövid kísérletet: a Snow World játékot használták, amelyben egy sarki jégmezőn hógolyókkal lehet a pingvineket dobálni. A legnagyobb fájdalmat kiálló katonáknál a játék hatásosabb volt, mint a morfium. A jelenséget kognitív terelésnek nevezték el. Azt találták, hogy a játék 100%-kal növeli a játékos dopaminszintjét, ami fájdalomcsillapító hatású. Ehhez az endorfinnövekedés is hozzájárul, aminek a mechanizmusa még nem teljesen világos (82. old.).

Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy milyen hatással lehet ez a morfiumnál erősebb digitális gyógyszer a hétéves gyerekek agyára és idegrendszerére?

Egy Nagy-Britanniában elvégzett kísérlet bizonyította azt is, hogy ahol beengedik az iskolába a mobiltelefonokat, ott romlik az oktatás eredményessége. Sőt, ez a változás legerőteljesebben a már egyébként is marginalizálódott, sajátos nevelési igényű diákokat érinti. 130 ezer diák teljesítményének megfigyelésével azt találták, hogy a mobilozás betiltása után a vizsgaeredményeik 6,4%-kal javultak, a sajátos nevelési igényű gyerekek eredményei pedig ennél is jobban, 14%-kal.

Egy 400 fős, 8. és 11. osztályos diákok bevonásával végzett felmérés szerint (amelynek eredményeiről 2015-ben, az Amerikai Pszichológiai Szövetség folyóiratában megjelent tanulmány számolt be): 35%-uk él társasági életet személyesen, 63%-uk elsősorban digitális programok segítségével, átlag napi 167 elküldött üzenettel kommunikál. A kényszeres üzenetküldésnek már egy testi betegség is a következménye, ami nevet is kapott: SMS-nyak. És Amerikában ennek kezelésére szakosodott intézmény is létezik.

Minden valamirevaló pedagógiai szakértő egyetért abban, hogy a technika nem javít meg valamit, ami alapvetően rossz. Nagyon óvatosnak kell lenni a tekintetben, hogy mikor és milyen mennyiségben osztják ki a képernyős eszközöket. Egy 2012-es metaanalízis szerint a technikai alapú beavatkozások inkább alacsonyabb szintű fejlődést eredményeznek… (vö. 281. oldal).