Most akkor nem baj, ha rossz jegyet kap olvasásból?
De hát olvasni mégiscsak tudni kell... Nem?
Néhány nappal ezelőtt arról írtam Nektek a facebook-oldalamon, itt:
hogy nem biztos, hogy a csudakitűnő gyermek lesz majd a boldog és sikeres felnőtt, ahogy az is gyakran helytálló, miszerint a tehetséges gyermek úgymond deviáns. Szeretnék több szempontból is visszatérni erre a gondolatkörre.
Az egyik ok, ami miatt újra előveszem a témát, az az, hogy nehogy félreértsetek: nem azt mondom, hogy nyugodtan mondjuk azt a gyermeknek, ugyan, ne törődjön az osztályzatokkal - nem arra akarjuk buzdítani, hogy dobjon el magától mindent és tojjon a tanulásra. Bízom benne, hogy értettétek a szavaim, amelyek Nektek, szülőknek szóltak. Utólag így összegezném:
- a gyermek érdemjegyeit nem másokhoz, hanem saját magához mérjük, és azon belül is észnél vagyunk;
- a gyermeket önmagáért szeretjük, nem a jegyeiért, s mindezt kommunikáljuk is neki, egy szeretetteljes és elfogadó légkörben, a "rossz" jegyért nem megszidva őt, hanem megölelve és megszeretgetve a bánatáért, együttérezve vele;
- majd ezután - megbeszélve az érdemjegy jelentését - kidolgozzuk a közös "hogyan tovább"-ot, amivel a gyermek hitét és bizalmát megtartva, kellő énerővel indulhat neki az új napnak.
És akkor most idecsatornáznék egy történetet, talán a még pontosabb megértés érdekében:
Gondolataimat a jelenlegi olvasmányélményem inspirálta, de személyes tapasztalatokon átívelve ezzel a poszttal is az a célom, hogy a diszlexiás, diszgráfiás gyermekek nehézségeit segítse áthidalni.
Bejegyzésemmel egyben a magyar kultúra napjáról is szeretnék megemlékezni a mai napon, január 22-én. Igaz, egy kis tudománnyal. De mégiscsak magyarral. És hát a kultúra meg a tudomány kéz a kézben jár, nem igaz? ;)
Nos, tehát, épp Karikó Katalin önéletrajzi könyvét olvasom, az Áttöréseket, melynek alcíme: Életem és a tudomány. Még csak az elején járok, de már érzem, hogy nem fogom letenni, biztosan végigolvasom. Jó stílusban megírt könyv, és az is érződik, hogy okos ember írta. Ráadásul rengeteg újabb gondolatot is megnyit, melyek egy része a saját életutamból, múltamból rezonál ide.
Életem és a tudomány... Tudjátok, hogy én is a tudomány embere vagyok, nyelvész, kutató, tanár. 20+ éve kutatok, s az eredményeimről olykor konferenciákon adok elő, azokat szakmai lapokban publikálom. Nem tudom, a nagyközönségnek ez mit jelent, vagy mennyit mond, de azt tudom, hogy miért akarok most erről egy kicsit beszélni.
Az egyik hangsúlyos vonulat a könyvből, ami nagyon megérintett: a honnan indultunk, mik a gyökereink, van-e kifejezett tehetségünk, adottságunk, vagy ha nincs, akkor mit lehet akaraterővel, szorgalommal, kitartással elérni...
Tudtátok-e, hogy kezdetben Karikó Katalin se tartotta magát kifejezetten okos diáknak, hogy elnézegette maga körül egyik-másik diáktársát, akik nála gyorsabban, ügyesebben felfogtak bizonyos dolgokat? És hogyan reagált ő minderre? Hát úgy, hogy annál szorgalmasabban és annál kitartóbban dolgozott! Mert volt egy álma, egy célja, amit el akart érni (egyébként az, hogy kutatóbiológus legyen, és ennyi). Egy abszolút egyszerű családból származott, még azt is mondhatnám, hogy szegény körülmények között nőtt fel. Nem voltak olyan felmenői, akik alátolták volna a szekeret. És mégis...
Sok helyen magamra ismerek a történetében, ahogyan lapozom az oldalakat. Ezt vállalom is egyébként, sokszor el szoktam mondani: sohasem voltam kifejezetten okos. Nem voltam az a gyerek, aki egyszer meghallgatta az anyagot a tanítási órán, és meg is jegyezte (hú, de irigyeltem mindig azokat, akiknek így vágott az eszük!). Egy 4-es/5-ös tanulóként indultam az általános iskolában, tele szorongással. Voltak 3-asaim is. Matekból azt se tudtam, milyen rendezvényen vagyok... Hú, most egyszerre akarok ide két különböző gondolatot is írni! :) Oké, valahol el kell kezdeni: Matekból aztán középiskolában 4-es, majd 5-ös lettem, és 5-ösre érettségiztem, méghozzá közgazdaságiban. Hogy hogyan? Volt egy kiváló tanárom, aki kemény volt, de következetes, jól tudott magyarázni, s bár kicsit féltünk talán tőle, de azt is éreztük, hogy jóakaratú és szíve van - egyszerűen megszerettem mellette a matematikát. Visszatérve a másik gondolatomra: Bár volt, amiből gyengébben teljesítettem a többieknél, volt olyan is, amiből jobban. Sokkal jobban. Kiválóan. Ez nyilván a bölcsész vénám, na meg a mozgással összefüggő életmódom. A pozitív tapasztalataim erőt adtak, némi önbizalmat, s ráálltam egy olyan pályára, ami láthatólag nekem volt kitalálva. Így is piszok szorgalmasan tanultam. Mint mondtam: nem okos voltam sohasem, hanem szorgalmas! A kitartó munkámnak (a munkámnak!) köszönhetően a főiskolán már köztársasági ösztöndíjjal tanultam, később summa cum laude doktoráltam. Én, akiről az általános iskolai tanárai még bizonyára messze nem gondolták volna ezeket... Emlékszem számtalan megalázó szituációra, mondjuk egy-egy énekóráról (tudjátok, ahol amolyan karinthysan röhög az egész osztály, de a legszomorúbb, hogy néha még a tanár is..., miközben ráadásul apai vonalon zenész család sarja vagyok). Nagyon érdekesen vagyok egyébként összerakva: bár sajnos nincs jó zenei hallásom, a ritmusérzékem kiváló, így bármilyen táncműfajban nagyon eredményesen tudok helytállni (csak megnyikkanni ne kelljen). Egy másik remek példa: miközben (még szintén általánosban) matekból vérrel-verejtékkel küzdöttem az átlag 3-asért, fizikából játszva megírtam az 5-ösöket. Ahol ugyanúgy számolni kellett. Hogy ezt hogy csináltam? - kérdezitek. Egyszerűen izgalmas volt a fizika! Tetszett. Szerettem. Felmerül ismét a kérdés: esetleg jobban el tudta magyarázni a tanár?
Nagy bánatom egyébként az, hogy általános iskolában annyira alulértékeltem magam, illetve az anyukám is inkább a "biztonságosabb" útra buzdított, hogy csak másodikként jelöltem meg a gimnáziumot a továbbtanulási rangsorban. Így, mivel felvettek az első helyre, a közgazdasági gyors- és gépíró - idegen nyelvi tagozatára, el lett döntve a sorsom. A sorsomat egyébként szerencsére szeretem, de azért előfordul, hogy fájdalmasan élem meg a "hiányaimat". A szakközépben nem tanultunk biológiát. Fizikát, kémiát és földrajzot is csak egy évig. Mivel ezek a tanárok tudták, hogy számunkra az ő tudományuknak semmi jelentősége, uram bocsá', hogy nyíltan leírom: nem is törődtek az egésszel. Egy csomó érdekes dolog kimaradt az életemből, mert még gyerek voltam, és magamtól eszembe se jutott, hogy ezeket a dolgokat esetleg kompenzálni kellene, vagy lehetne. De persze motivációt se kaptam hozzá. Pedig mennyi sok izgalom van a világon, amivel igazán fel lehetne kelteni bármelyik gyerek érdeklődését... Később meg már késő volt. Mire 17 éves korom körül eszmélni kezdtem, jó tanuló lévén, akit egyre inkább kezdett érdekelni a világ..., már a legtöbb pálya el volt vágva előttem. Nyilván nem mehettem az állatorvosira - bár azt is be kell látnom, hogy nem bánom, mert kicsit sem bírom a véres műfajt :P
Kíváncsian várom Karikó Katalin életútjának a kibontakozását könyve lapjain, miközben erőteljes küzdelmet folytatok a biológusok terminus technicusaival, de nem adom fel! ;) Jaj, és félre ne értsetek: nem gyúrok a Nobel-díjra! :))) Sőt, összehasonlítani se akarom magamat vele, annak ellenére, hogy némi párhuzamot állítottam a fentiekben, miközben magamról is beszéltem. Miért is tettem ezt? Mert a disz-es gyerekeknek szeretném üzenni:
- Nem vagytok rosszak. Nem vagytok kevesek.
- Egyediek vagytok. Mindannyian egyediek vagyunk. Találjátok meg azt a területet az életetekben, amelyik örömet és boldogságot ad. Legyen célotok és küzdjetek érte!
- Igen, olvasni tudni kell. Ne adjátok fel! Nincs olyan, hogy eldobom az agyam, és ezzel az egész életemet. Elképzelhető, hogy nem az olvasás lesz majd az életed tartópillére, de annyira megtanulod, amennyire az összes többi dologhoz szükséged lesz rá. És mindegy, hányast kapsz. Ne ez határozza meg az Önmagadról kialakított képedet, és ne ez befolyásolja, hogy mihez mersz hozzáfogni az életben!
- Ha rengeteg bántást és megalázást élsz át, ismét gondolj arra: nem Te vagy a rossz, csak lehet, hogy rossz helyen vagy. Persze, ne is legyél rossz és ártó szándékú, maradj mindig tisztességes, és ha ezekkel a befektetéseiddel egy adott helyen nem boldogulsz, menj máshová. Változtatni sohasem késő!
- Na és persze: olvass... Olvass mindig valami érdekeset vagy izgalmasat, valami előrevivőt, valamit, ami megdobogtatja a szíved... - mindegy mit, csak olvasd azt, ami Téged érdekel, ami jót tesz Neked, vagy amire vágysz! Csak kezdd el, és észre sem fogod venni, hogy már olvasol is - és meglásd, Előtted is kitárul a világ :)