Mik azok a részképességzavarok?

Azt általában azért sikerül tisztázni, hogy természetesen senki nem beteg, de a kérdés további része még a szülő előtt is bizonytalan marad: érzem, hogy valójában a szülők sem tudják, mit is jelent ez a bűvös szó, hogy részképességzavar. Ezért szeretnék egy kicsit rendet tenni e téren, hogyan is állnak akkor a diszlexiás gyerekek az ő részképességeikkel, úgy, hogy lehetőleg mindenki megértse, miről van szó.

Képzeljük el, hogy velünk születnek olyan kis "magok", amelyek majd lehetővé teszik, hogy kicsírázzon belőlük sokféle képességünk és készségünk, pl. meg tudjunk majd tanulni beszélni, járni, tanulni, viselkedni stb. Ezek a kis magocskák részben ugye adottak (hozzuk magunkkal a születéskor), részben viszont megfelelő körülményeket kell teremtenünk számukra, hogy valóban a megfelelő szárba szökkenhessenek (éppen úgy, mint egy növény esetében, aminek a magját elvetettük a földbe…). A részképességekre tehát úgy kell tekinteni, mint ilyen kis magocskákra: ezek azok az alapok, amelyek segítségével később a magasabb rendű funkcióinkat ki tudjuk alakítani, azaz meg tudunk majd tanulni pl. beszélni, írni és olvasni. (Leírhatnám ide ennek nívós tudományos definícióját is a nyelvtudományi és a gyógypedagógiai szakirodalomból, de tartok tőle, hogy azzal megint ugyanúgy nem lennénk előbbre. Ám ha valakit érdekel, egy idevágó hasznos tanulmány pl. Gerebenné dr. Várbíró Katalin: Auditív észlelési és beszédmegértési zavarok gyógypedagógiai megközelítésben – igaz, ez egy régebbi írás, ám jelentőségéből semmit sem veszített.)

Na most, ahogy a velünk hozott (elvetett) kis magocska is lehet gyengébb vagy szívósabb fajta, és ahogy a csírázó kis növénykét is tehetjük különféle körülmények közé (öntözzük vagy sem, keveset vagy többet, kap-e elég fényt, hideget vagy meleget, esetleg tápoldatot…), ugyanígy van ez a részképességeink fejlődésével is: most én a születésünktől kezdve kb. 6 éves korunkig terjedő időszakot tekintem, amíg úgymond iskolaérettek leszünk. Akkor nézzük végre, melyek ezek a részképességek, amelyeket megfelelően kell ápolgatni ahhoz, hogy az írás/olvasás elsajátítása az iskolában zökkenőmentes legyen:

- érzékelés, észlelés,

- mozgás,

- nyelv,

- figyelem,

- emlékezet,

- gondolkodás.

Ezek egyike vagy másika működik gyengébben vagy hiányosan a disz…-es gyerekeknél, vagy tért el a rendes fejlődési pályájától. Ezeket kell tehát részben feltérképezni ilyenkor (ez a gyógypedagógus, logopédus feladata: a diagnosztika), és aztán a megfelelő módszerekkel megerősíteni és a helyes irányba, a helyes útra terelni az eltévedteket (erre pedig különféle fejlesztő lehetőségek léteznek, de mindenkinek meg kell találnia a hozzá legjobban illőt, és ez is egy külön, nagy feladat). (Ismét megspékelhetném nagyszerű tudományos szakirodalmi alátámasztással a mondanivalómat, álljon itt csak egy cím a sok közül, ha valakit mélyebben érdekel, én ezt az írást szívből ajánlom hozzá: Rácz Katalin – F. Földi Rita – Barthel Betty: A beszéd- és mozgásfejlődés összefüggései).

Leegyszerűsítve tehát úgy összegezném, hogy ma már tudományos tény: a diszlexiás gyerekek problémáinak hátterében nagyon gyakran egyik-másik részképesség zavara áll. Ezek az idegrendszeri érés "balhéi".

A következő kérdés, ami megnyílik előttünk, hogy jó, de miért van ez így, miért alakult ki pont "Pistikénél" vagy éppen "Julikánál" az ilyen-olyan részképességzavar, ami most végletekig keseríti az olvasás- (és írás-) tanulását (na meg az egész család életét). Vagy ha ezen túl is lépünk, mégis: hogyan segítsünk a gyerekeknek? (Hozzáteszem: hatékonyan. És úgy, hogy ne zakkanjunk bele.)

Az első kérdésre a rövid válasz az lehetne, hogy nem tudjuk, és ebben is van sok igazság. De alapvetően azért tudunk sok mindent, ami az idegrendszer eltérő fejlődését okozhatja, de hát kinél ez az ok, kinél amaz, kinél több egyszerre… Lehet a probléma familiáris, azaz: ha volt/van diszlexiás a családban, nagyobb valószínűséggel lesz is. Gyakran bizonytalan a miért, de azért mindjárt mesélek Nektek egy olyan tényezőről, ami elég gyakori, elég nyilvánvaló probléma, és elég sokaknál elképzelhető a háttérben. Hangsúlyozom: nem kizárólagos oka a disz-nek, hanem akár az is lehet. De előtte még pár gondolat arról, hogy ha már adott, ami adott, hogyan segíthetünk. Mert most ez a legfontosabb. Itt érünk el ahhoz a válaszhoz, miszerint egy rendes diszlexia-terápiában visszamegyünk oda, azokhoz az oki tényezőkhöz, amelyek a jelenlegi tanulási zavarokat okozzák. És nem agyba-főbe és oda-vissza újra és újra olvastatjuk a gyereket, meg ezredjére íratjuk vele ugyanazt, mert abban tényleg mindenki kikészül, és az tényleg nem fog eredményre vezetni! Hanem amikor már tudjuk, hogy mely részképességeinek a gyengesége vagy tévútja akadályozza őt a munkájában, akkor azokat a részképességeket kezdjük el helyrerakni, célzottan. Jobb híján utólag. Ennek két sarkalatos területe van, amely – megint csak azt tudom mondani, hogy eddigi legjobb tudományos ismereteink szerint – szinte minden disz…-es gyermeknek problémája: 

• részben a testtudatosság, a téri tájékozódás és a nagymozgások koordinációjának ügyesítése (ezeket egy kalap alá veszem, mert nehezen tudom őket elválasztani egymástól), 
• a másik pedig a beszédészlelési részfolyamatok fejlesztése. 

Mindkettő külön megér egy "misét", és ezt az írást már nem akarom annyira bő lére ereszteni, pillanatnyilag itt megállok. Egy másik bejelentkezésemben majd külön beszélek inkább róluk, legalábbis arról, ami az én kompetenciaterületemhez tartozik.

Zárásképp azonban hadd hozzak fel néhány preventív (megelőző) gondolatot – és akkor ezzel reagálnék részben az előbbi kettős kérdésfeltevésem második részére. Ugyanis a problémákat (legyen az bármi!) mindig sokkal könnyebb megelőzni, mint utólag kezelni. (És az utólagos kezelésnek is megvannak az optimális időszakai: kisebb korban könnyebb, idősebb korban nehezebb, ám persze nem lehetetlen.)

A fent emlegetett részképességzavarokat már az óvodában ki lehet szűrni, egyeseket még korábban. Nem véletlen az, amikor az óvó nénik visszajeleznek a szülőnek, javasolnak valamilyen plusz fejlesztést, esetleg visszatartják a gyermeket még egy évet az oviban iskolakezdés előtt. És ha ilyenkor okosan reagálunk, még megelőzhetők a nagyobb bajok. Viszont sokkal-sokkal jobb lenne, ha még korábban lennénk még okosabbak! Hogyan?

Tudom, hogy sokatoknak már a könyökén jön ki, amikor meghallja, hogy mekkora baj a tévé meg a mindenféle kütyüzés már egészen pici korban, és lehet, hogy vannak, akik most fejezik be az olvasást – ez mindenki egyéni felelőssége. Azért én elmondom a magamét akár sokadjára is, mert ez meg az én felelősségem 😉. Megint azzal a nekifutással, hogy végre értelmesen elmagyarázzam az összefüggéseket úgy, hogy mindenki megértse. És előtte megismételem: nem azt akarom mondani, hogy a tévé meg a kütyü miatt lett/lesz részképességzavaros, majd később diszlexiás a gyermeked, mert ez egy elég összetett dolog. Csak jelzésértékűen írom a következőket.

Tehát: amikor a pici baba megszületik, először a mozgásfejlődése indul be (később hozzákapcsolódik majd a beszédfejlődése). Felfedezi a saját testét, azután, ahogy kúszik-mászik, még később már jár, a szűkebb-tágabb környezetét. A mozgáson keresztül fejlődik a figyelme, a téri tájékozódása, a gondolkodása, az emlékezete, és bármilyen furcsán is hangzik, de a többi észlelési terület közé ágyazva a beszédészlelése is (ami égetően fontos az olvasás/írás elsajátításához, de erről majd máskor lesz szó). A mozgás által a külvilágból felvett ingerekből lesznek a jelentéssel bíró dolgok. Mondok egy konkrét példát: miközben a tárgyak felé nyúl, vagy amikor már labdázik, össze kell hangolnia a látását és a kézmozgását (szem-kéz koordináció – ugye, hogy fontos lesz majd az írástanulásnál is?). Másik példa a gondolkodás fejlődésére: amit külsőleg megcsinál, konkrétan, kézzelfoghatóan, azt tudja majd később gondolatban is elvégezni (ezt vesd össze akár az irányok felismerésével, amikor olvasás során a betűk egyik vagy másik oldalán kell a "pocakot" azonosítani). Ha a gyermeknek többirányú és változatos mozgásos lehetősége van a térben, akkor többet ismer meg a világból, több oldalról ismeri meg a dolgokat, differenciáltabb lesz az észlelése. (Észlelés! Emlékezzünk rá, felsoroltuk a részképességek között!) A mozgás tehát az alapja mindenféle tapasztalásnak. Fontos, hogy itt a spontán mozgások kivitelezéséről van szó, tehát amit a gyermek maga csinál a saját öröméből. A gyerekeknek szerencsére nagy a mozgásigényük (még az iskolásoknak is!), amíg el nem vesszük tőle a kedvüket! Az a gyermek, akinek valamilyen oknál fogva nincs alkalma eleget gyakorolni a mozgásait, kipróbálni magát, tapasztalatokat szerezni a saját teste működéséről, ezen keresztül a környezetéről…, fontos ismeretek híján lesz, mert az idegrendszere nem a megfelelő úton fog fejlődni (lásd: az elvetett magocska hajtása rossz irányba ágazik). Ha valaki csak a tévé (vagy számítógép, vagy okoseszközök) előtt ül, a tapasztalása beszűkül, a megismerési folyamatai nem fognak megfelelő módon fejlődni! Olvastam már a diszlexiának olyan meghatározását is, miszerint a diszlexia "az észlelés eltérő formája." És igen: ha csak képek és hangok bombázzák a gyermek fejlődő idegrendszerét, az pont ezt csinálja: az észlelés fejlődését a tipikustól, az optimálistól eltérően befolyásolja. A szakirodalom egyértelműen leírja azt is, hogy a hiányosan fejlett téri tájékozódás diszlexia-, diszgráfia- vagy diszkalkulia-veszélyeztetettség forrása! (l. Huba Judit: A kisgyermek ép és eltérő fejlődése, 147. old.) Márpedig annak a gyermeknek, aki hosszú órákat elveszteget a tévé és a kütyük előtt üldögélve, hogy is fejlődhetne megfelelően a téri tájékozódása (és még sok más részképessége)?

"De csak a háttérben megy a tévé…" Baj! Nagy baj! A gyermek idegsejtjei a fejlődésüknek még olyan fázisában vannak, amelyeknek ez is sok! (A magyarázatot meghagyom a neurológusoknak.)

"De nem ül ott sokat, csak ekkor meg akkor…" Sok! Nagyon sok! Kicsit sem szabad ott ülnie! Annyi percig, annyi óráig nem fejlődnek a fontos részképességei, és 0-6 éves korig 10-20 percecskéknek és félórácskáknak is elképesztően fontos szerepük van!

"De ilyen világot élünk, hogy fog akkor beilleszkedni…" Elég baj ez a világ nekünk, felnőtteknek is, és megjegyzem, sok minden a mi idegrendszerünknek is épp olyan káros. Nem, nem marad le a gyerek semmiről, nem fosztjuk meg a világ dolgaitól: majd megkapja akkor, amikor már elég érett lesz rá, fokozatosan, iskolás korától kezdve (de akkor is fokozatosan!).