Mi a szerepe a mesének az Integratív Diszlexia-terápiában?
Arról már többször írtam, hogy miért pont a balett, vagy miért pont az elektronikus írástechnika... De miért pont a mese? A magyar népmese napja margójára:
Az alsó tagozatos csoportomnak egy tanéven keresztül minden héten mesélek. Egy folytatásos történetet, amelyet saját magam írtam, speciálisan diszlexiás gyerekek számára (kereskedelmi forgalomban - még - nem kapható). Betűbirodalomban barangolunk, pontosabban a Betűpalotában, ahol titokzatos betűlakók élnek, mások meg alkalmanként itt vendégeskednek. A megszemélyesedő betűk világa legalább annyira változatos, mint az emberi világ. Van itt mindenféle betűfigura és -személyiség: alacsony, magas, szorgalmas, lusta, sovány, kövér, bátor, félénk, különösen tehetséges vagy épp fogyatékossággal élő, fehér bőrű, színes bőrű... és még ki tudja, hányféle betű. Miközben olykor nagyon különbözőnek látszanak, valójában sok közös vonás van bennük. Például van egy olyan tudományuk, amit mindannyian rendszeresen gyakorolnak: a balettozás. Minden betűnek van egy speciális balettgyakorlata. A gyerekek minden foglalkozáson találkoznak közülük eggyel. A történet hétről hétre folytatódik, s egy idő után az egymás mellé felsorakozó betű-gyerekek értelmes szavakat és mondatokat fognak tudni elbalettozni.
"Az a kérdés - hitetlenkedett Alice -, vajon engedelmeskednek-e a szavak. (...)
Mindegyiknek megvan a maga hangulata... különösen az igéknek, azok a legrátartibbak. A melléknevekkel azt csinál az ember, amit akar, az igékkel nem... de én féken tudom tartani az egész társaságot! Kitapogathatatlanság! Csak ennyit mondok!"
(Lewis Carroll: Alice Tükörországban)
Ezeken a foglalkozásokon fejből mesélek, a gyerekek pedig körülöttem ülve hallgatják. Ez részben a hallási figyelem, a beszédfeldolgozás tréningje, amire tudjuk, hogy a diszlexiásoknak nagy szükségük van. Másrészt a hallási feldolgozást összekötjük a mozgással: az egész testünkkel kivitelezett nagymozgásos gyakorlatokkal. Az egyes betűk alakja, formája megelevenedik a térben. Aztán a balett-betűk meg is szólalnak (mindig hangoztatjuk is, amit csinálunk). Sorrendiséget kell kialakítani közöttük. Amikor pedig már elég ügyes a csoport, zenét kapcsolok, melynek ütemére állnak össze a betűk balettgyakorlataiból a hosszabb szavak. És itt van még egy harmadik terület is, ami végigkíséri a foglalkozásainkat: a történetfeldolgozáson keresztül zajló ön- és társismereti munka.
Meseterápiás képzettségemnek köszönhetően jól tudom, hogy a mesék szimbolikus, képi úton szólnak hozzánk, ezért képesek arra, hogy ledöntsék az esetleges nyelvi korlátokat, és kommunikációs kapcsolatot teremtsenek ott is, ahol az érzelmek felismerése és kifejezése nyelvileg akadályba ütközik. Ezért a diszlexiás gyermekek számára tudatosan írtam a mesémet úgy, ahogy. Mint egy tükörben, a történetek szereplőiben, helyszíneiben, eseményeiben a gyerekek is megpillanthatják (viszontláthatják) mindazt, ami az övék: az ő személyiségük, az ő lelkük része. Ugyanígy rámutathat a mese a hiányaikra vagy "sárkányaikra" is, illetve arra, hogy hogyan lehet ezekkel hatékonyan megküzdeni.
"A bíborcipődnek - magyarázta Tünde - csodás varázsa van. Három lépéssel odavisz, ahová akarod." (Frank L. Baum: Óz, a csodák csodája)