A tánc világnapjára - integratív szemmel

Felnőtt balettra járok. A balett tagozatos általános iskolai múltam után csaknem 30 évvel vagyok újrakezdő, vagy miacsuda. Nyilván ilyen hosszú idő elteltével, ennyi idős fejjel, vagy mondjuk inkább így: testtel, amiben már itt-ott meszesedik, recseg-ropog, hol begyullad, hol nem..., merész túlzás ezt újrakezdésnek titulálni (a tizen-/huszonéves énem a hasát fogja rajtam a nevetéstől 😄), de úgy döntöttem, így mégiscsak menőbb, kevésbé érzem tőle magam "nyugdíjas klubban". Úgyhogy: felnőtt balettra járok, ahol, kérem, újrakezdő vagyok. És imádom! 🥰

Ebben az egészben az a jó, hogy már senki sem várja el tőlem, hogy a fülemig emeljem a lábam, sem a balettmesterünk, sem én. Mindkettőnknek közös a célja: érezzük jól magunkat, miközben a saját határainkig terjedően hétről hétre átmozgatjuk a recsegős-ropogós mindenséget, hogy aztán átélhessük, hogy az idő múltával egyre kevésbé zörög-csattog, ellenben egyre könnyebb átszaladni a zöld lámpa maradékánál a zebrán. Azt is hamar konstatáltam, hogy újra emelt fővel járok-kelek, megint szép a testtartásom.

Mindezt annak köszönhetem, hogy a többrétű képzettségemet egy közös keresztmetszetbe összehozva kidolgoztam a saját integratív diszlexia-terápiás módszeremet, és a gyerekekkel végzett terápiás munkám során újra átélhetem azt, hogy másokon segítve magunkon is segítünk, minduntalan... A nálam végzős tehetséges gyerekek számára kerestem ugyanis egy balettiskolát Nyíregyházán, ahol, aki szeretné, folytathatja (pontosabban: inkább igazából elkezdheti) a balett-tanulást, méghozzá színvonalas keretek között. Aztán ez olyannyira sikerült, hogy pár héttel később magam is ott találtam magam a balettrúd mellett.

Jelenleg tehát erőteljesen nosztalgikus időszakomat élem, de nem hiába. Csodás történések tanúja vagyok (amelyekről időközönként igyekszem itt, a honlapomon is beszámolni). Az alábbiakban -- aktuálisan a tánc világnapjának ünnepe alkalmából -- azt szeretném összefoglalni, mire tanított meg engem gyermekként a klasszikus balett, és hogyan tudom most mindezt konstruktívan beépíteni a jelenlegi munkámba, leginkább pedagógusi attitűdömbe (ahogy korábbi blogbejegyzéseim és reklámvideóim címében is szoktam rá utalni, tulajdonképpen: Miért pont a balett?). Nos:

• A napi rendszerességű táncórák először is már gyermekként a pontosságra neveltek. Időre megérkezni valahová. Sőt: az időmet optimálisan beosztani! A gyakorlatok szabályos (bár akkor monoton és fárasztó...) sorrendisége pedig szabálytudatosságra.
• Tanultam fegyelmet.
• Tiszteletet.
• Szorgalmat.
• Türelmet. (Úgy is, hogy a dolgokat nem kapjuk ingyen. Manapság rengeteg olyan, szobájában üldögélő, kütyünyomkodó fiatalt látok, aki nulla befektetett energiáért mindent is elvár, most...)
• Tanultam kitartást.
• Azt is, hogy az elesés után nem maradunk a padlón (sírdogálva), miközben megy tovább a zene..., hanem felpattanunk, mintha mi se történt volna, felvesszük a ritmust és haladunk tovább.
• Hogy a határainkat célszerű feszegetni, mindig egy picivel föléjük tenni a lécet.
• Felismerni a saját hibáimat.
• A balett megedzette a fájdalomtűrő-képességünket is (bizony előfordult, hogy vérző lábbal táncoltunk a spicc-cipőben, sőt, az volt a menő, akinek jobban vérzett 🙈).
• Adott precizitást (merthogy a mozdulatok végeláthatatlan tökéletesítésére való törekvés az élet más területeire is könnyen átszivárgott).
• Kaptam egy szép tartást, egy jó mozgáskultúrát (amivel bárhol, bárkivel, bármilyen táncot eltáncolok - ahogy vezet a táncpartnerem).
• Nem tunyultam el, mint oly' sok mai ("digitális") gyerek. Minden nap mozogtam, edzettem, és a mozgás szeretete később is végigkísérte az életemet. Ez pedig igen fontos faktora az egészség megőrzésének.
• Végül, de nem utolsósorban: része lehettem egy kulturális közegnek, ezáltal nyitottabbá váltam a szépre, jóra, nemesre, más művészeti ágakra is.

Erről a talajról indulva, ám bevallom, a sok szép és jó mellett sok kínon-keserven is átverekedve magam, most, 43 évesen, immár "meglett" pedagógusként pedig a következő a hitvallásom:

• Szeretném megtanítani a kicsiknek, hogy elegendő szorgalommal és kitartással messzire lehet jutni az életben, de azt is, hogy a különbözőségünk nem elveszett csata, hanem az is lehet, hogy épp lehetőség valami egyedire. Van türelmem ahhoz, hogy közösen keressük ezt az egyedit, egyénit.
• Miközben a rendszeres mozgás örömét és a precíz mozgáskultúra szépségét (/hasznosságát) is igyekszem közvetíteni a diszlexia-terápiás foglalkozásaimon, gondosan ügyelek arra, hogy a különböző képességű gyerekek között ne csak a tehetségesekre fókuszáljak. Egyforma mennyiségű és minőségű figyelmet szeretnék adni minden tanulómnak.
• Ha egy gyakorlatot nem tökéletesen csinálnak, nem használok viccesnek szánt, ám valójában megalázó, lesújtó jelzőket. Az a tapasztalatom, hogy nagyon hamar úgyis maguktól javítják saját magukat: mindenki olyan mértékben, amire ő adottságai folytán képes. Mert igen, vannak határaink, amelyeket ugyan célszerű feszegetni egy kicsit, de aztán célszerű őket tiszteletben is tartani.
• Hasonlóképp nem  a gyengeségeiket helyezem középpontba. Ellenben elmondom nekik, hogy milyen szépek, mennyire ügyesek, éppen melyik az a feladat, amiben sokat fejlődtek, és ez miből látszik. (Merthogy a gyenge is fejlődik önmagához képest, nemcsak az ügyesebbje, és a gyenge előmenetelén is bőven van mit dicsérni -- sokszor tán nagyobb erőfeszítések állnak mögötte, mint a hozott jó adottságúaké mögött.)
• Hallgatok velük klasszikus balettzenét, belepillantunk egy-egy színházi felvételbe, vagy épp a világ leghíresebb mesekincsével ismerkedünk (ilyen A hattyúk tava vagy A diótörő) -- kiteszem a képeskönyveket a foglalkozásszobába, ahonnan előfordul, hogy maguktól kérik, hadd olvassák el/vigyék haza kölcsönbe őket (olyan gyerekek, akik elvileg ugye nem tudnak/utálnak... olvasni).

Év végére egy bemutató előadással készülünk a szülők számára a kis diszlexiás gyerekekből álló csoportjaimmal. A hattyúk tavának történetét fogjuk "elbalettozni" a magunk módján. Addigra már minden betűnek ismerni fogják a gyakorlatát, el tudják majd táncolni a kulcsszavakat, tételmondatokat a narrátor szövege alatt, mint: "herceg", "hattyú" és így tovább. Persze, apró kis zenei betétekkel is megtűzdeljük a produkciót, amire egyszerű balettlépéseket fognak bemutatni a "Betűpalotában" a gyerekek. Látni kellene a lelkesedésüket, ahogyan hétről hétre erre készülünk! Képesek iszonyatosan figyelni, megoldani minden fonetikai, fonológiai feladatot mielőbb, hogy az óra végén kicsit balettozhassunk, felvehessék a fellépésre szánt szárnyaikat és szoknyáikat! Mert bizony: az integratív diszlexia-terápiában senki sem balerinának készül, mégis életében legalább egyszer mindenki lehet hattyú a "betűk színpadán". És amikor ezek a gyerekek majd elmennek a szüleikkel egy színházi belattelőadásra (vagy akár később, felnőtt korukban, amikor majd a saját gyermekeiket viszik magukkal), egy kicsit másképp, más "szemüvegen" keresztül fogják látni mindazt, ami a színpadon zajlik. Felismerik majd a pliét, a tendut, a relevét..., és titkon egy picit különlegesebbnek érezhetik magukat a többieknél. Esetleg mesélnek is a felvonások közötti szünetben arról, hogy igen, valamikor gyerekkoromban én is tanultam balettozni... Teljesen mindegy lesz, hogy milyen szinten és hogyan. Az lesz a lényeg, hogy az ő lelkükben ez egy pozitív és megerősítő, én-erősítő emlék maradhat mindörökké.

A hét egyik napján felnőtt balettra járok, egy másikon pedig diszlexiás gyermekekkel táncolok a "Betűpalotában". Az egyiken hétről hétre átélhetem gyermek-lelkem egy részének csodás rehabilitációját, a másikon a már kiokosodott felnőtt-lelkem rehabilitálja az újabb és újabb (maszületett) gyermek-lelkeket. Mindannyian egyszerre vagyunk fehér és fekete hattyúk a saját történetünkben. Kerek a világ. 🦢🩰📚