Tíz(láb)ujjas gépírás

Avagy: A módszertani kreativitás határai...

Van egy kis "csoportom" gépírásból, ahová két 11 éves gyermek jár. Mindketten súlyosan érintettek diszlexiában és diszgráfiában is. További megterhelést jelent számukra, hogy nehezen tudják tartani a figyelmüket, mozgékonyak, beszédesek, és mi tagadás, nincsenek eleresztve önbizalommal, úgyhogy nehézségeiket megspékeli még az érthető kudarckerülő magatartásuk és az alacsony önértékelésük is. Hogy ez nekem sem könnyű helyzet, az biztos. Igazi varázslónak kell lennem, hogy feladathelyzetbe hozzam, majd valameddig abban is tartsam őket. Irtó sokat számít, ha érdekes, izgalmas, játékos feladatokon keresztül tanulunk. Ez azonban a kezdő gépírásoktatásban nem annyira könnyű feladat, hiszen pont a kívánt cél érdekében sok benne a monotonitás, nagyon oda kell figyelni, kitartónak lenni - minden olyasmi, ami számukra nem könnyen elviselhető. Marad az, hogy ha fejlődést szeretnénk elérni, iszonyú kreatívnak kell lennem. Nem panaszkodom: élvezem a munkámat! 

Az elmúlt órára tízlábujjas gépírást is terveztem - az alábbi kis felvételen megmutatom, hogyan :) Nagyon élvezték! És közben folyamatosan zajlott a "betűtérkép" tudatosítása, csak egy kicsit másképp. Sokat írtunk a levegőbe is, közös, hangos betűzéssel. Valamint egy jó kis pörgős zenére betűkapcsolási gyakorlatokat végeztünk. 

Az óra végén azt mondta nekem az egyikük, egy ötödikes kisfiú: "A legjobb volt!" 

(Azért remélem, még kitart egy darabig a "varázserőm"... :))